Szeptember elejét írunk…..pár napja pozitívat teszteltem. Kicsit meg voltam ijedve, hiszen van már két gyerkőcöm is, és egyenlőre nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. De kérdés sem volt, meg akartam szülni őt is. Már kezdtem megbarátkozni a gondolattal….de még nem árultam el senkinek, mert azt vallom, pozitív tesztet nem szabad elkiabálni.
Aztán egyik nap a nagybátyám kórházba került, pár napos vizsgálatok eredményeképp megállapították, hogy hasnyálmirigyrákja van, áttétekkel, hetek vannak csak hátra. Iszonyatos fájdalmat éreztem én is, hiszen nagyon jó ember volt, soha a légynek sem ártott. Még most is, hogy ezeket a sorokat írom, könny szökik a szemembe, hiszen eszembe jut a mosolya, ahogy nevetett…igaza volt az orvosoknak, három hét alatt elment. Az utolsó napjait otthon töltötte, szinte öntudatlan állapotban. Tudtam, hogy nem kellene meglátogatnom, mert nem hiányzik az a szívfájdító érzés annak a pici életnek, ami bennem lakozik. De úgy éreztem, tartozom ennyivel, hogy utoljára megszorítom a kezét…zokogtam, sokáig.
Másnap az egyik külföldön élő barátnőm adatlapját olvasgatva rábukkantam egy posztra, amit előtte egy héttel osztott meg, hogy soha nem adja fel….írtam neki üzenetet, hogy mi újság, hiszen nem beszéltünk pár hónapja, én a saját életemmel voltam elfoglalva, ő az övével, nem volt már annyi időnk csevegni, mint régen…nem írt vissza….és már soha nem is fog, mert másnap meghalt ő is, szintén rákban…harmincévesen.
Mikor megláttam, nem tudtam elhinni…csak ültem a telefonnal, és potyogtak a könnyeim. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, ilyet nem tehet velem az élet. Két embert is elvesz, de miért? Miért ilyen igazságtalan?
Aznap este hármasban voltunk a gyerekekkel, mert apa vidéken dolgozott….megfürdettem őket, leraktam aludni. A nagylánnyal még játszottunk kicsit. Aztán kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, úgy éreztem, mintha forogna velem a föld…lefektettem a nagylányt, mondtam neki, itt az alvás ideje…már alig álltam a lábamon, éreztem hogy lázas vagyok. Elmentem letusolni. Ahogy engedtem magamra a forró vizet (iszonyatosan fáztam és kimerült voltam a történtek miatt), láttam, amint elszíneződik a víz…elöntött a vér….összeestem….zokogtam….alig bírtam kiszállni. Nagyon féltem, de nem volt senki, aki segítsen, nem tudtam kit hívjak a gyerekekhez….a lázam közben 40fok fölé ment, egyáltalán nem akart csillapodni. És a vérzés sem… Tudtam, hogy az a kis csoda, akiről még senki nem tud, itt hagyott. Magamra csuktam a szobaajtót, és üvöltöttem a fájdalomtól. Fizikai fájdalmat, és óriási szívfájdalmat éreztem. Nem csak a méhem ürült ki. A lelkem is üres lett azon az éjjelen. Hatalmas erőfeszítés volt reggel mosolyogni életem értelmeire, de tudtam, muszáj, hiszen az anyukájuk vagyok, és miattuk erősnek kell lennem….
Hónapokon át cipeltem ezt a terhet, most kicsit könnyebb már, csak néha sírom el magam. Aki ilyesmit átélt már, tudja, hogy lehetetlen feldolgozni. 
Elvesztettem! Belehalt a magzatom is! Szívszorító történet 8! a(z) Kisbabanapló oldalon jelent meg.